Névadóinkról
ELEKES VENCEL
1917-1981
„Be kell hordanunk, hajtanunk
mindent! A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint!
Semmi sem fölösleges.
És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újrateremthetjük
magát az első búzaszemet,
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.”
- Kányádi Sándor
Meg kell őriznünk és továbbadnunk az utókornak -
az ifjú nemzedéknek.
E mottó szavait írta Kányádi Sándor, Székelyföld nagy költője a Nagy Imre festmény hátára. E mottók jegyében élt, alkotott Elekes Vencel is, Gyergyóújfalu nagy műgyűjtője. „Venci bácsi” is vallotta és vállalta ezt a küldetést, ezt az áldozatos műgyűjtő tevékenységet. Mondhatni életét ennek szentelte. „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent!”, minden igaz értéket: rajzot vagy grafikát, ex librist vagy festményt, minden igaz műalkotást – hirdette, és ezt bizonyítja küzdelmes életsorsa is.
Szorgos méhecskék módjára kutatta fel az igaz alkotásokat, illatos, gyönyörködtető, virágról virágra szálló méhecske módjára, hogy ő is megalkothassa saját művét, az éltető búzaszemeket, „az Igét”, mert éltetnek ezek az alkotások, megőrzik sajátosan székely-magyar, Kárpát-medencei mivoltunkat.
A szülőföld, a gyergyói táj színei és ízei, a népi élet leheletfinom rezdülései jelennek meg ezeken a rajzokon, festményeken egy kissé a letűnt kor hangulatát is idézve. Fonókalákák zsivaja, vízimalmok zúgása, friss tavaszi szántás, a lovas gazdálkodás emlékei, de mesemondás, népszokások felidézése vagy népviseletek bemutatása is megjelennek Venci bácsi alkotásain.
Sok közülük vadrózsa, vadrózsaszirom, de sok közülük nemes rózsa: a falusi élet egy-egy mozzanata vagy akár egy jellegzetes vonása is – legyen szó székely, magyar vagy román emberről – mind, mind virágszirom, igazgyöngy, éltető búzaszem, megmaradásunk bizonyítékai.
Meg kell maradnunk e földön! Meg kell őriznünk, ami a miénk. Csak így lehet, csak így érdemes! Egymást tisztelve! – vallotta Venci bácsi is.
Ez volt Ő, a nagy műgyűjtő. Ez volt Ő, a nagy alkotó.
Nemcsak megmaradnunk kell! Nem elég megőriznünk őseink tárgyi-szellemi hagyatékát, hagyományainkat, örökségünket, hanem újra kell teremtenünk az elvetett magból kifejlődő Életet, tovább kell gazdagítanunk! E célkitűzést Venci bácsi konoksággal vállalta. A rajzok, a festmények, mind kövületek. A fényképek megőrzik a régi kor, a székely élet, életmód mozzanatait. Célkitűzése volt az útmutatás az ifjú nemzedéknek, hogy a megőrzött értékekből újat alkothasson. Venci bácsi ezt fáklyavivőként vállalta.
Idézzünk fel egy-két mozzanatot életéből, küzdelmes életsorsáról is. A művész arca mellett emberi arcát is próbáljuk felidézni.
TARISZNYÁS MÁRTON
1927-1980
Érettségi után beiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelmi karára. Az egyetemet kiváló eredménnyel végzi el. Dr. Kós Károly neves professzor írja róla: „Otthon volt a teljes szakirodalomban, tájékozott a nemzetközi néprajzkutatás által kínált összehasonlító anyagban.” Apáczaival együtt vallotta: az igazi dícsőség tettekre épül, nem ingatag hírnévre.
És Ő valóban a tettek embere volt. 1951-ben a marosvásárhelyi múzeumban kezdi el munkásságát. Szorgalmas, nagy munkabírással rendelkezik, az örök rend és becsület híve. Senkinek nem árt, a jóindulat és végtelen humánum jellemzi és mégis 1952. szeptember 26-án, a közrend elleni izgatás vádjával letartóztatják és öt évi börtönre ítélik. Rabtársa mondja róla: „A börtönben nem sír, nem jajveszékel. Ő a mozgó tudomány, előadásokat tart, hiszen Ő mindent tud.” 1955. július 10-én szabadul és egy iskolaévet Tekerőpatakon tanít.
Egy iskolaév után Gyergyószentmiklósra kerül és elkezdi a város múzeumának alapítását. A semmiből teremt múzeumot, amelynek kezdeményezője, szakembere, szülőatyja, igazgatója volt. Ez az ő kedvence, olyan intézmény, amely messze földön, országhatáron túl is ismert és tekintélynek örvend. Anyagot gyűjt, kilincsel, irányítja a Both-vári ásatásokat, elkezdi a szárhegyi kastély restaurálását. Ő kezdeményezi a kastély maradványainak megmentését, majd újjáépítését. Neki köszönhetően lesz Szárhegy az egyetemes magyarság egyik kultúrközpontja.
25 éven át dolgozik, tanul, tanít, a gyergyószentmiklósi múzeum virágba borul. Hazaiak és külföldiek ezrei látogatják a már világhírűvé vált erdőmúzeumot, a Karácsony János képtárat, az Elekes Vencel galériát. Egész életét a munka töltötte be, ez volt életeleme, szórakozása.
1980-ban saját íróasztala mellett éri a halál, amelynek a kommunista hatalom által megkínzott lelke és törékeny fizikuma nem tudott ellenállni.
Nem éri meg a sikert, amelyet az 1982-ben megjelent „Gyergyó történrti rajza” című könyve, a vidék, a népélet igazi bibliája jelentette.
„Távozott szerényen és senkitől semmit sem kérőn” (Bereczki Károly), „Szelleme, hagyatéka mindenki számára elérhető értékké kell váljon” (Kós Károly).
2005. novemberétől a tekerőpataki iskola viseli nevét. A névadó ünnepségen néhai Páll Vilmos tanár a következőket mondta: „Kopjafa jelzi a gyergyószentmiklósi örmény temetőben Tarisznyás Márton sírját, de mától kezdve nemcsak emlék, hanem eleven élő lesz Tarisznyás Márton neve, egy virágzó, életerős székely iskola fogja nevét viselni, tekerőpataki, kilyénfalvi fiúk, lányok százai, ezrei tanulnak majd ebben az iskolában és valamit magukkal visznek az iskola névadójának szelleméből, lelkéből. Míg a világ világ lesz, míg élni fog ez a nép, emlegetni fogják egy szerény tudósember örökké élő szellemét, egészen az idők végezetéig.” Úgy legyen!
A gyergyószentmiklósi örmény temetőben ma díszes sírhelyen együtt alussza álmát hű segítőtársával, feleségével, Juckó nénivel.